fehértoll blogja

Udvardi nem statisztikus, nem pszichológus, de nem is vak így aztán tudja és látja, hogy egyre több a kattant ember mostanában. nem az idegesítő, bolond öregasszonyról akar most, aki feszt buszozik, és nem is a villamoson fellépő, újságot tépkedő dilisről. hanem. minap újfent az udvaron sertepertélt, végezte levélpásztori  teendőit, ami valljuk meg nem kíván állandó feszült, koncentrációt, így aztán bátran szemlélődhet, nem szenved
hiátust munkája. így lehetséges az is, hogy feltűnt neki a nő. a nő aki egyszer csak megjelent a környéken, akit azelőtt nemigen látott. Udvardi meglehetős arcmemóriával bír, szóval ismeretlen volt az egyébként nem túl feltűnő külsejű negyvenes. nem is szentelt volna különösebb figyelmet neki, ha nő nem megy be a kosárlabda pályára. megállt a palánktól pár méternyire, lerakta számos táskáját, szatyrát a bitumenre és turkálni kezdett bennük. még ez sem volt igazán különös, inkább úgy nézett ki, mintha egy ,a közeli egyetemre igyekvő oktató, valamely bölcsész szakról, amire egyébként öltözéke és az előhalászott mappái és számos papírjai is predesztinálhatták volna. úgy nézett ki, mintha útközben jutott valami a szláv filológia tárgyköréből, vagy otthon hagyta a kijavított zh-kat, és most félreállt, hogy ne legyen útban a járdán. egy darabig matatott a papírok között, aztán elővett egy dossziét, kinyitotta és belenézett. és csak nézte, nézte...
nézte öt percig, tízig. ekkor már Udvardi is közelebb lépett a kerítéshez lombseprűjével. a nő csak állt mozdulatlanul, -reggel lévén - szemben a nappal, szobor-mozdulatlanul. nem lapozott, állt, anélkül, hogy legkisebb mozdulattal is változtatott volna testtartásán. ott állt és úgy tűnt, megszűnt számára a külvilág, nem zavarta a forgalom, a villamos csikorgása, sem a közeli építkezés zajai,  sem a tőle pár méterre dolgozó vízművesek kiabálása. nézte a mappát, illetve azt ami benne volt. Udvardi amennyire lehetett még közelebb ment, anélkül, hogy megzavarta volna, de még így is hat-nyolc méter távolság volt közötte és a háttal álló nő között, és akkor látta meg , hogy a nő nem olvas, mert a mappában nem dolgozat vagy bármi más írott szöveg volt, hanem képek. egy á négyes méretű és az alsó sarokban egy kisebb. Udvardi úgy látta, hogy a kisebbiken egy portré, egy fej látható. hogy férfit,nőt, gyereket ábrázolhat, az már soha nem derül ki.
ez volt hát, ami ilyen rendületlen figyelmet váltott ki a nőből, aki továbbra sem moccant. és nem moccant, nem emelkedett, nem süllyedt kezében a mappa és benne a képek. sem. hogy milyen érzelmek dúlhattak benne, nem tudni. Udvardi szíve összeszorult, ha arra gondolt, hogy talán valami feldolgozhatatlan tragédia, egy elvesztett, társ, szülő, gyerek szögezte oda ezt a teremtést. már egy fél óra is eltelt és még mindig nem mozdult. mi gyötörhette annyira, hogy a mozgalmas környékkel, zajjal, napsütéssel , a világgal nem törődve és mindent kizárva ott álljon. kit és mit lát a képeken túl, milyen életet vagy halált, rejt ez a mozdulatlanság, milyen sors áll a dróttal körbekerített pályán. mi történt és mi nem történt vele...
kis idő múlva aztán megmozdult, összecsukta a mappát, lehajolt, elrakta egyik táskájába aztán anélkül, hogy körülnézett volna, kisétált a pályáról, és elment arra, amerről jött. elvitte magával fájdalmait, szenvedését, titkait,vitte szatyrait, meg táskájából kicsüngő sálját, ami még az eddiginél is esendőbbé, szánandóbbá tette, - Udvardi azonban ott maradt, állt még egy darabig, nézte ahogy távolodik a nő, csak állt és nézte, amíg el nem tűnt a házak között. ott maradt gondolataival, szánalmával, megválaszolatlan kérdésekkel meg kezében a lombseprűvel, aztán lassan, fejcsóválva újra terelgetni kezdte a leveleket.

 

a néni, csak úgy előtűnt hirtelen, ahogy ott állt tétován a csípős áprilisi reggelben a hársfák alatt. észre sem vettem amikor bejött gondolta udvardi, és húzott még egyet a locsolócső végén, aztán leszúrta a szórófejet és közelebb ment . biztosan valamelyik gyerek nagyanyja, aki elkísérte az unokáját, meg a gyerekét és amíg végeznek, addig sétálgat idekint. bocsánat, nem tetszene, kicsit odébb menni, mert locsolni szeretnék, mondta udvardi neki. mindjárt locsolhat, csak megvárom a gyerekeket, meg a férjemet. szóval, a férjével hozták az unokát, és őt várja. de valami nem stimmelt, nem akart összeállni a kép. az is furcsa volt, hogy csak egy vékony blúz volt rajta, a könnyű nadrág fölött, pedig udvardi maga is pulóvert húzott magára a szokatlanul hűvös tavaszi reggelen. aztán ahogy lenézett az öregasszony lábára, valami kezdett körvonalazódni benne. a néni lábán papucs volt, olcsó műanyag, amit inkább otthon hordanak a népek, viszont zokni nem. göcsörtös lábujjai amik lelógtak a papucs elejéről , ronda sárga, nagyra nőtt körmökben végződtek. régen nem voltak levágva. ezek olyan ember lábai, aki nem tud már gondoskodni magáról. vagy nem tudja levágni, nem bír hajolni, vagy... keressük meg a férjét, mondta neki udvardi, hol vannak. ott kint a parkolóban, de segítsen mert nehezen járok mondta és azzal belekarolt udvardiba, úgy, hogy a kezében szorongatott kis reklámszatyrot is a kezében fogta. jó akkor menjünk ki hozzájuk. lassan haladtak, az öregasszony szinte tipegett és ujjait szinte belevájta udvardi karjába. errefelé tetszik lakni. igen itt az első emeleten, mutatott fel az egyik erkélyre, szoktam én látni magát. udvardi kicsit rásandított de nem volt ismerős. lassan leértek a parkolóba . hol a férje. ott abban a szürke kocsiban várnak. akárhogy meresztgette udvardi a szemét, egy szürke autó sem állt ott, de az összes többi is üres volt. de melyikben kérdezte, mert itt nincs szürke. hát abban ott. udvardi lefejtette magáról a néni ujjait, közelebb ment a mutatott kocsihoz, de az is üres volt. akkor menjünk vissza, majd jönnek. visszamásztak a lépcsőn, aztán a ház elé. udvardi megvakarta a fejét, aztán már nyúlt volna a zsebébe a telefonért, hogy hívja a mentőket, amikor egy ismerős nő lépett ki, a kapun. bocsánat, nem ismeri a nénit kérdezte udvardi. dehogyisnem, mit tetszik itt csinálni julika néni, nem tetszik megismerni, anita vagyok itt lakunk az ötödiken. elfogok késni munkából, hadarta. maga az kedves, nem ismertem meg, elfelejtettem bevenni a gyógyszeremet. julika néni mit csinál itt lent, kérdezte megint. a férjemet várom meg a gyerekeket mondta a néni. a nő udvardira nézett, de julika néni, hát laci bácsi már három éve meghalt. a férfihez fordult, itt lakik egyedül az elsőn, jár hozzá gondozó, a gyerekei nem tudom merre vannak. tessék felmenni bevenni a gyógyszert és lepihenni, nem kísérné fel nekem rohannom kell. dehogynem, mondta udvardi és elindultak a házba. amíg a kisebbik liftre vártak, a néni benézett a másik felvonó ablakán és beleszólt. a kisebbikkel gyertek fel, mert a nagy nem működik. a férjem nem tudja, hogy rossz mondta. udvardinak közben eszébe jutott az apja, aki hasonló módon , saját világába merülve élte le utolsó éveit, ki tudja milyen dimenzióban, milyen démonokkal viaskodva. kiszálltak a liftből, hol van a kulcs kérdezte a férfi. itt a szatyorban mondta a néni és elindult egy lakás felé. a félig nyitva levő ajtón némi világosság szűrődött a folyosóra. odaérve látta, hogy egy régi, békebeli szódásüveggel van kitámasztva. miért tetszett nyitva hagyni az ajtót, kérdezte. hogy a gyerekek meg a férjem be tudjanak jönni. de hát, így akárki be tud... kezdte volna udvardi, aztán hagyta. kinyitotta az ajtót és előreengedte az öregasszonyt. az előszobából belátott a nappaliba. egy asztal, rajta egy bunda, pohár, egy bekeretezett esküvői kép, újság, papírok,megkezdett kenyér. minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. szomorú, elmúló...és a szagok is. állt egy pillanatot és megkérdezte, rendben lesz minden. igen. tessék bevenni a gyógyszert és lepihenni. jól van, mondta a néni és elfordult, ki tudja hová. ideteszem kulcsot az asztalra, de választ nem kapott. amikor visszanézett az öregasszony ott állt a konyhaajtóban, kezében egy fényképpel. csak állt. vagy ott, vagy ki tudja, hol. udvardi kilépett az ajtón, csendesen becsukta, hallotta a zár kattanását, aztán lement a lépcsőn, ki a házból, be az udvarra és beindította a locsolót.

melinda vagyok, ez a nevem. így hívott apu is, mindig. de most már nem hív így, mert meghalt azt mondták, amikor értem jöttek. én nem tudom mi az hogy meghalt, én még nem voltam meghalt. azt mondták elment messzire és nem jön vissza. akkor sírtam, mert azt akarom hogy visszajöjjön. de nem jött még most sem. régen is sokat ment el és akkor én egyedül voltam és féltem és akkor is sírtam. azt mondta dolga van, felvette a szép ruháját és elment. előtte bekapcsolta nekem a tévét , azt szerettem nézni. meg azt is amikor a tévében aranyos állatokat mutattak meg a rajzosfilmeket is. de amikor verekedtek azt nem szerettem, akkor féltem és beültem a szék mögé a sarokba és befogtam a fülem hogy ne is halljam. azt se szerettem amikor, amikor apu meg lali kiabáltak meg verekedtek. akkor még jobban is féltem mint a tévétől. apu meg lali sokat kiabáltak, meg a lali sokat ivott üvegből valamit, egyszer megszagoltam, de rossz szaga volt, meg ittam is belőle egy kicsit mikor nem volt otthon. de nem volt finom, nagyon csípte a számat én meg kiköptem. olyan is volt amikor laliért jöttek autóval a rendőrök , és ő kiugrott az ablakon, de kint is volt egy rendőr és megfogta a karját  és verekedtek . belegurultak az árokba és kiszaladtak a többi rendőrök és ők is fogták a lali karját meg a lábát és lenyomták a földre és rátettek valamit a kezére. azt mondták az a kilincs, de nem az volt mert az kerek volt, a kilincs meg nem kerek. és akkor elvitték az autóval és sokáig nem jött haza. apu azt mondta, hogy bőröndben ül, de én nem hittem el, mert a bőröndbe nem lehet beleférni, csak a ruháknak. de már nem lakik velünk a lali, mert apu azt mondta hogy meghalt. de akkor sem tudtam hogy mi az hogy meghalt. kérdeztem aputól, hogy meghalt a lali,és apu azt mondta, hogy leugrott egy emeletes házról. de én nem hiszem hogy a lali azt csinálta volna, mert azok a házak magasak és ha leugrott volna nagyon megütötte volna magát. és hiányzik mert azóta nem jött haza és amikor rágondolok a fejemmel akkor rossz és olyankor sírok. apu meg olyankor mérges meg az anyukám is. nekem már sok anyukám volt. de mindegyik elment. de most van egy új anyukám. szokott nekem főzni tejberizset meg palancsitát is szokott. mert ezeket szeretem. de sokszor nem ettem, mert sokáig nem volt anyukám. és apu nem tudott nekem főzni. palancsitát meg tejbét. olyankor kenyért ettem meg kekeszet, meg zacskóból csinált nekem levest. az is jó volt, sok tészta volt benne. hosszú tészta volt benne. de a tejbét jobban szeretem. meg a palancsitát. meg volt egy kis kutyám.  a kicsi kutyámat szerettem mert odabújt hozzám és akkor puha volt meg meleg. és nyalogatta a kezemet. de mindig kiszaladt az utcára én meg mentem utána és kiabáltam neki hogy buksi takaroggy haza de nem akart és elfáradtam. akkor egyszer hazajött és adtam neki ennit zacskóból. szerette az ennit, amikor megette megint adta neki sokat, hogy ne legyen éhes. de akkor már nem akart enni és akkor én odanyomtam a száját, hogy de egyen még és akkor mégsem hanem megharapott a kezemen és fájt meg vérezett ahol harapott. és akkor kiabáltam hogy hülye buksi és elszaladt. én meg megkóstoltam az ennit, de nem volt finom hanem kiköptem.  egyszer megint kiment az utcára amikor nem voltunk otthon és már nem is jött haza megint. akkor is írtam. meg akkor is sírtam amikor apu elment az új anyukámmal és bezárta a az ajtót. nem tudtam kimenni és rossz volt és ki akartam menni.  és akkor fájt a fejem és kiabálni kellett és kiabáltam meg rugdostam az ajtót. sokáig. és akkor amikor sokat rugdostam és elfáradtam és átjött a másik házból a bácsi és azt mondta ne kiabáljak. és akkor jöttek a mentős is fehér autóval és egy néni is volt az autóban.és szépen beszélt . kérdezte a nevemet és mondtam hogy melinda. mondta hogy ne félj, kicsit megszurizlak, de én nem akartam mert fáj a szurizás, de azok, akik voltak a mentősben megfogtak és a néni megszurizott . kicsit fájt csak és akkor utána már nem akartam kiabálni és utána mentünk az autóval a kórházba ahol szép ágyba feküdtem . nem a földön és meleg volt. és adtak enni is sokszor mindennap. olyat is amit nem ismerek . meg volt egyszer tejbe is . azt mindet megettem és még akartam, de már nem volt több. az új anyukám egyszer elment, mert apu mérges volt rá is kiabált rá meg meg is ütötte a fejét és az új anyukámnak véres lett az orra és akkor jajgatott és elment.  az apu meg felvette az szép ruháját és ő is elment. és nem adott enni kekszetet se. én meg vártam, hogy jöjjön haza meg az új anyukám is. de nem jöttek sokáig. akkor jött az új anyukám és azt mondta hogy az apu meghalt, de nem tudtam mi az, hogy meghalt. mert én még nem voltam az. és akkor összeszedte a ruháimat és belerakta szatyorokba meg  a bőröndbe és akkor láttam hogy nincs is benne a lali, nem is férne bele ülve. meg azt mondta, hogy jönnek értem  bácsik és elvisznek otthonba. mert apu meghalt és nem jön vissza. én mondtam, hogy nekem itt van otthonba és apuval akarok lenni és sírtam hogy nem akarok elmenni. de akkor bejöttek az emberek és kivittek egy szép autóba. beültem és elmentünk és kinéztem az ablakon és nem kellett lefeküdni mint a mentővel és nem is kapcsoltak be az ágyhoz. és bevittek egy nagy házba, ahol sokan laknak. és azóta itt vagyok otthonba. és mindenki úgy hív ahogy a nevemem. mert ez a nevem, hogy melinda.

úgy adódott, hogy némi hallásbéli zavar (milyen a hallása? római katolikus!) miatt meg kellett látogatnom a helyi egészségmegelőzési központot. voltak már emlékeim  a füldugulással kapcsolatban, úgyhogy nem túl nagy lelkesedéssel bár, de bejelentkeztem előző nap, ahogy illik. időpont kérés miegyéb és délután négykor meg is jelentem a tetthelyen. gondoltam megúszom egy laza kis langyosvizes fülmosással, ahogy az lenni szokott. na onnantól kezdve, ahogy beléptem a rendelőbe borult mindent teória amit előzőleg felállítottam. addig stimmelt a történet, hogy a vizsgálószékbe ültetett a meglehetősen agyonhajszoltnak tűnő doktornő és megkérdezte mi a problémám? mondom - be van dugulva a jobb fülem..erre előveszi a kis aszesszoárjait és odaáll a bal fülemmel elvágólag. szegénykém,  nagyon fáradt azért nem hall jól, úgyhogy mondom hogy a jobb oldalamon levő az, ami nem működik rendeltetésszerűen. de ő megvizsgálja mindkettőt! ok, gondoltam, rajtam ne múljon, lehet hogy nincs túl sok munkája, vagy nem nagyon látott még két ilyen fület (aki ismer, tudja mire gondolok, de neki sem áll jogában röhögni, nem tehetek róla, na!) és annyira odavan érte. bele is figyelt hát mindkettőbe a kis tükrös izéjével a fején. a dolog akkor kezdett ellenszenvessé válni, amikor elővett egy fém lapocot, miszerint spatulát...na mondom magamban, baszki, az nem lesz jó, ha ezt akarja a fülembe nyomni, mert való igaz elég nagy a bemeneti nyílás, de ennyire azért mégsem...hogy tátsam ki a számat...mi a rossebnek, nem rekedt vagyok, hanem süket, de legyen meg az öröme jelszóval, kitátottam a pofám, ha már...gyönyörködhet a még megmaradt fogaimban, a nyelvemben és akkor kezdtem el áldani az eszem hogy valami isteni sugallattól vezérelve, meg hogy a tea savanyú utóízét kitakarítsam a számból. benyúlt  a spatulával, és kezdtem érteni, hogy a gyerekeim miért utáltak az egyébként áldott kezű doktor bácsijukhoz járni torokfájással. mire eljutottam erre a tudatállapotra,...na az volt az a pillanat, amikor először akartam lehányni a dokinőt,de az utolsó pillanatban, mielőtt még az ebédre elfogyasztott olasz felvágottas szendvicsem ismét napvilágra került volna, gondolom a sokéves rutinnak köszönhetően épp időben kivette a lapocot  a számból. biztos, ami biztos azért gyorsan a szám elé kaptam a kezem, mégse hányjam szembe a közgyógyászat papnőjét. elnézést is exkuzáltam rögvest, hogy lássa nálam a jó szándék nem hiánycikk még ilyen kritikus helyzetben sem. semmit nem szólt, visszalépett a mindenféle ellenszenves kis műszert tartalmazó asztalkához és valami nagyon furcsa szerkezetet vett a kezébe. olyasfélét ami erősen emlékeztetett egyfajta nőgyógyászati eszközhöz, ha jól tudom kacsának vagy minek hívják, ott a bemeneti nyílásba szokják helyezni az erre hivatottak hogy betekintést nyerjenek ...oda, csak ez jóval kisebb volt. na bammeg, ha ezt most nekem akarja betenni, az nagyon érdekes lesz merthogy nekem csak egy  hely van, az is egy szobával odébb és futó gondolatként átvillant rajtam, hogy nem kellett volna-é egy gyors zuhanyt is vennem az intim tájékok tisztítására, de akkor már mindegy volt. azért reménykedtem, hogy nem azt a részt akarja vizslatni, ahová soha nem süt a nap, mert az hogy fejemben minden mindennel kapcsolatban van az oké, de hogy miféle összeköttetés van a fülem és a lenti égtájak között valahogy nem akart összeállni, de ezt betudtam hiányos anatómiai ismereteimnek. aztán persze kiderült, hogy aggodalmaim alaptalanok voltak, de az sem volt jobb ami következett, mert nemes egyszerűséggel belenyomta az orrlyukamba és lazán szétfeszítette a cimpám. valami ilyesmit érezhettek a fickók akiknek bud spencer nyúlt bele az orrlyukába valamelyik  filmjében, szerencsére nem tartott sokáig - mármint nem a film, és már épp a hőn áhított fülmosásra vártam amikor láttam, hogy a kis asztalkán meggyújt egy bunzenégőt . első reakcióm az volt hogy fázik de ezt gyorsan elvetettem lévén a rendelő meglehetősen jól fűtött. aztán azt hogy teát akarna főzni, csak épp elromlott a vízforraló, de amikor láttam, hogy egy kicsiny hosszúnyeles tükröt melenget rajta már éreztem hogy jóhiszeműségem megint tévútra vezetett. abba bele sem akartam gondolni, hogy hová akarja azt tenni, rajtam vagy belém, de kisvártatva kiderült, hogy megint a számra pályázik és hogy nyújtsam ki a nyelvem. ha most azt mondom hogy ez a felszólítás örömkönnyeket csal a szemembe, úgysem hiszi el senki, ráadásul nem is lenne igaz. lenyomta a a hangképzés fontos, ám jelen pillanatban e funkcióját ellátni nem képes szervemet és benyúlt valahová, hogy miért és mit csinált odabenn az a örökre szájüregem és az ő titka marad. és ekkor deja vu érzésem támadt, mert ismét erős késztetést éreztem, hogy mégiscsak megosszam a jelenlevőkkel szerény ebédem tartalmát. valamit nagyon tudhat a dokinő,mert ismét abban az utolsó utáni pillanatban vette ki cuccát az arcomból, amikor bizonyos dolgok napvilágra kerülését már semmiképp sem tudtam volna megakadályozni. azért immár rutinból megest szám elé kaptam a kezem, nehogy már, de aztán mégsem. így aztán hepienddel zárult a kis mitingünk, azt már el sem mesélem hogy egy tymp vizsgálatot is megejtettek a füleimmel, amikor sem beszélni sem nyelni nem volt szabad, és azt sem, hogy egy hallásvizsgálat örömeit is élvezhetem mához egy hét múlva, mert az biztos hogy akármilyen fáradt és elgyötört volt a doktornéni ugyanakkor lelkiismeretes is és nem akart semmilyen élvezettől megfosztani amit fedez a biztosításom, felvonultatta a fülorrgégészet minden szépségét. két ásítás közben még felírt valami bogyót meg spréhet, hogy fogyasztanám mindkettőt és számolnék be majd tapasztalataimról, közben lehet azon járt az esze, hogy miért is nem ment ő is inkább katarba dolgozni, bár ott a női orvosok lehet hogy nem annyira kelendőek. végül némi elégedettséggel a szívemben vette búcsút tőle és hasonlóképp lelkes asszisztensnőjétől búcsút, mert még vért sem vettek, bár lehet hogy azt a hallásvizsgálatra tartogatják, amit csak előfutára lesz egy meglepő rektális vizsgálatnak.... de ne legyek már ennyire telhetetlen!

misi vagyok, de mindenki csak hosszúnak híj. nem tom mér, mert nem vagyok sokkal magasabb mint mások. na mongyuk ezeknél akikkel együtt vagyok igen.mindegy hosszúnak hívnak. nem vagyok cigány mint űk csak velük élek. mer másutt nem fogadtak be, vagy elzavartak maguk közül. a többi hajléktalan. éltem velük is, de valahogy senkivel nem jöttem ki. párszor meg is vertek. akkor is amikor elvettem valamit tűllük. ezek nem bántanak, meg nagyobb is vagyok. na mongyuk ilyenkor jó hogy magasabb vagyok, de ha sokan jönnek az emberre mindegy milyen hosszú a karja. mán nem is emlékszek mióta vagyok velük. valahogy hozzájuk csapódtam, vagy én kértem tűllük bort, vagy űk cigit oszt itt ragattam köztük. ott is alszok náluk a telepen, ahun épp van hely, de általában sanyiéknál. még ez is jobb mint megfagyni, a szállóra meg nem mehetek mer kitiltottak, azt mondták hogy elloptam egy fickó pulóverjét...hát én fásztam neki meg úgyis vót másik, meg egy kabáttya . na mindegy elvagyok én ezekkel is. járjuk a várost, kukázunk meg figyeljük amikor lomtalanítás van, oszt ha tanálunk valamit elvisszük. vagy eladjuk vagy elcseréljük. meg iszunk, hogy bírjuk a hideget, nyáron meg csak úgy, mer jólesik. szeretek inni, mer akkor elfelejti az ember a baját, meg jobb a kedvje is.mászkálunk a városba, de inkább csak errefele a lakótelepen, mer a nagytemplom fele nem lehet, ott sok a rendőr meg a köszteresek. leülünk itt a bódého közel, oszt iszunk, meg eszünk ha van mit, beszélünk, de ezek sokszor összevesznek egymással, kijabálnak, olyankor ott hagyom űket egy időre. nekem ne racsiccsanak a fülembe.néha már engem is cigánynak néznek, de mán nem zavar. régebben zavart, de mán olyan rígen vagyok velük, hogy szinte mán annak érzem magam. meg a magyarok is kiutálnak mán néha maguk közül és szidnak, hogy rosszabb vagyok, mint a cigányok. mer a cigány a nem tehet rulla, hogy cigánynak születik, de te meg közzéjük álltál, magyar léttedre. aszt mongyák. meg le is köpnek. azért a nők hiányoznak. egy darabig olgival laktam eggyütt, de kiengedték a fijuját a börtönbűl nekem meg el kelletett jönnöm. nem vót nagyon pipa, hogy olgival voltam amíg ült, igaz hogy olgit elverte rendesen, de engem nem bántott, még azt is monta hogy legalább vigyásztam rá, de ennyi vót, mosmán mennyek ahova akarok. azért persze olgi is kurválkodott, de el kellett valamibűl tartania pulyáját. azóta meg mán el is mentek a teleprül, aszt nem tudom hova mentek. tán álmozsdra ott van a zsoltinak valami rokonnnya, oszt oda. na azóta nincsen nőm, pedig jó ha tartoz az ember valakihe. most meg mán csak páran vagyunk itt. sanyi, juli, karola, szeréna, mari meg még néha jönnek velünk mások is, de igazábul csak így páran mászkálunk. zsolti meg mán vagy két éve nincsen velünk, mer lesittelték asse tudom mennyire, meg mijér. próbálkoztam a nőjénél, hogy majd én futtatom, mer zsolti is eszt csinálta, hogy kikűtte a lyányokat kurválkodni oszt azok tartották el. én akartam futtatni a julit, jó lett vóna ekkis pénz nékem is meg hogy néha én is megizéltem vóna, de az meg az meg mán olyan részeg reggel,hogy menni is alig bír. olyankor nem lehet vele bírni, mer feszt ordít, meg énekel, de annyira berugik, hogy tán még a lábát se tuggya szijjeltenni. úgyhogy mostan nincsen nőm. egyszer itt ittam a bódénál, jött egy ember, meghíjt egy felesre, oszt utána meg elhítt a házába is, volt egy neki eggy nője is meg a fija is ott lakott velük. berúgtunk oszt az ember annyira berúgott hogy leesett a székrül, oszt ott aludt a földön én meg összejöttem a nőjével. gondoltam jó lenne eggy ilyen nő nekem mindigre is. montam neki mennyünk el innét, de olyan részeg vót, hogy csak mászott rámfele én meg hagytam magam, mer mán rígen nem vótam nővel, oszt közbe ránk nyitott a fija, oszt amikor látta, hogy micsinálunk, elkezdett rugdosni, meg ütni meg kizavart a házból. az ember, mán a fijú apja fel se ébredt rá, a nő meg csak röhögött, ahogy az rugdosott engem kifele a házból. eccer később meginn elhívott a jani, mert így híjták az embert hozzájuk. akkor is ittunk én meg kinéztem magamnak eggy órát ami ott vót a pócon, hogy majd ha elalszik elveszem oszt majd eladom. akkor még ittunk jani megint nagyon részeg lett, én is berúgtam, de ű mégjobban, meginn kifekütt én meg elvettem az órát, de ollyan részeg vótam, hogy elaluttam kezembe az órával. oszt reggel meg a keresték az órát, én meg nem tuttam jól eldugni, meglátták, megint jól megvert a fija, de még két fogamat is kiverte meg egy hónapig húztam a bal lábomat, ollyat rámvágott egy bottal, aszittem el is tört olyan csúnya kék volt. de nem, csak fájdalmas vót. orvasnál nem voltam be se engednek a rendellőbe, mer aszt mongyák koszosok meg büdösök vagyunk. lehet hogy tényleg, de én mán nem érzem. nem vótam én mindig itt, de lassan mán asse tudom milyen rendes ágyba aludni meg asztalnál enni. sokszor alszunk kinn a fődön a telepen is mán nyáron inkább, mer akkor ott a sok légy a házba, jönnek a maradékra, oszt nem hagynak aludni csípnek mint a vesztés. kinn meg a szúnnyog bánt, de valahun csak kell alunni a zembernek. lássa, ehun van a hátizsákom ebbe van mindenem amim van. egy nadrág, kabát meg pulóver, egy kanál meg egy kés. ennyim van, nem is kell más. elvagyok én itt ezekkel, csak jó lenne egy igazi nő. misi vagyok.

requiem tütükéért. tütükét persze nem így hívták. én neveztem el tütükének. mint ahogy a csúnya kisfiúnak is én vagyok a keresztapja. tütüke naponta elsétált a munkahelyem előtt. naponta többször is. nem tudni honnan, csak hogy hová ment. a kocsmabódéig. naponta négyszer ötször is akár. vagy többször. mindig ugyanúgy, ócska kis táskája a hóna alatt. kibolyhosodott sötétkék nadrág, magas szárú cipő, kopott kabát, színehagyott ing. télen rózsaszín kötött sapka. kezében állandóan füstölgő cigaretta. fekete, őszülő haj. alacsony termet, alig test. néhány éve új farmer néhány hétig aztán visszaköltözött az ócska kékbe. mindig egyedül. senkivel nem láttam beszélni. csak ha kéregetett. nem erőszakosan. inkább csak próbálkozott. ha nem jött össze az sem rázta meg. reggel hatkor már ott állt a bódé előtt vagy oda tartott. aztán később újra jött. majd megint és megint. nem értettem, miért nem veszi meg magának a szeszt egyszerre. miért jár annyiszor, hisz szemmel láthatóan egyre csak fogyott ő is meg az ereje is., amíg volt miből. egykedvűen sétált, sietnie nem volt hová.egyszer kíváncsiságból a nyomába szegődtem. utána mentem a bódéig. cigarettát vett. egy szálat. egyet. egyetlen nyomorult cigarettáért tette meg aznap ki tudja hányadik útját. máskor egy féldecis rövidet sóhajtott le a bódé háta megett. megitta a bagót elszívta hazafelé menet. aztán kisvártatva megint jött. újabb cigaretta. másik feles. ennyi volt az élete. oda vissza. mást nem tudtunk róla. volt-e családja, mit csinált addig? mit csinált amikor hazament? volt egyáltalán olyan hogy haza? nem tudtuk hol él, van-e valakije. voltak e még álmai. szeretett valakit, szerette e valaki valaha, mielőtt tütüke lett belőle. aztán megtudtuk. egy élettársa volt. vele élt. amíg az agyon nem verte. a saját lakásában. egy kalapáccsal. szétverte a fejét. a rendőrségi hír szerint olyan súlyosan bántalmazta, hogy belehalt a sérüléseibe. kalapáccsal lehet is. bántalmazni. állítólag nem kéregetett eleget. hogy elég legyen a társának is piára. ennyi a megoldás. egy kalapács. vajon hányszor kell odacsapni egy ember fejére kalapáccsal hogy belehaljon. egyszer, tízszer tizennyolcszor? hányszor hogy súlyosan bántalmazott legyen? és neki hányszor kellett? azóta eggyel kevesebb adós van bódéban. eggyel kevesebb feles és cigaretta fogy. nem sok embernek hiányozhat. egyáltalán emlékszik még rá valaki? pedig már nincs ott a járdán, a kocsmánál sem. egy táska, egy sapka gazda nélkül maradt. egy emberrel kevesebben vagyunk.

1985.május.10. nobody knows where you are how near or how far

1928-2010 the rest is silence

sanyi vagyok. itt lakok a telepen. de nem sokat vagyok itt. inkább megyünk a többiekkel. reggel korán indulunk. néha biciglit tolunk. ha van. amikor nem lopja el valaki a telepről. hogy eladja. van hogy mink adjuk el. amikor nincs gyalog megyünk a városba. buszra nem engednek fel. csak ha van jegy. de sokszor nincs. csak ránk néz a sofőr oszt becsukja előttünk az ajtót. akkor gyalog megyünk. sok szatyorral járjuk a várost. hogy ha tanálunk valamit legyen mibe pakolni. kukás napon sok mindent lel az ember. ételmaradékot meg sok ruhát. régen kijabálni kellett hogy dobájják ki az ablakon az ócskát. mostanában mán a kukába dugják. megyünk együtt. néha elzavarnak, hogy szétszórjuk a szemetet. meg kijabálnak hogy büdös cigányok. hogy rohadnátok meg. mán meg se hajjuk. de azér sose megyünk haza üres szatyrokkal. egy csapatba járunk, néha csak páran vagyunk. van az öcsém, zsolti. juli, zsuzsi, olgi meg a fijúja feri. ő úgy csapódott hozzánk mint egy kóbor kutya. néha van velünk az is. mármint kóbor kutya, idecsapódik mellénk aztán egyszer csak eltűnik valahova. feri meg itt maratt. pedig ő nem is közülünk való. valami hajléktalan volt. most meg itt van velünk. olgival lakik. olgi dolgozik. mi úgy mondjuk dolgozni mennek. meg juli is meg zsuzsi is .gyerekük is van, csak julinak nincs. reggel kimennek az erdőszélre. oszt ott vannak egész nap. ott szedik fel az embereket. akkor elmennek velük. van aki kocsival viszi el őket. van akivel bemennek az erdőbe. főleg nyáron. az emberek meg fizetnek azér amit csinálnak nekik. meg velük. a pénz nekem meg zsoltinak adják. néha el akarnak dugni belőle. de megtaláljuk és jól elverjük őket. akkor egy darabig nem próbálkoznak. a pénzből veszünk bort. megisszuk utána küggyük űket vissza megint az erdő mellé.a rendőrök se piszkálnak bennünket. aszt mongyák sok velünk a veszőccség nem éri meg hogy bevigyenek. zsolti mostanában nincs velünk. börtönbe van . merhogy futtatta a lányokat úgy monták. úgyhogy most nekem adják a pénzt. eccer én is vótam mán börtönbe. de csak harminc napot. a fijam helyett. gyorshajtásér büntették meg, de nem tutta kifizetni. de börtönbe se akart menni. én meg leültem helyette. pedig jogosulványom sincs. ez a legnagyobb fijam. van még két lyányom meg még három fijam.azok kissebbek. feleségem nincsen meghótt mán három éve. rákja volt. nagy temetés volt jött az összes rokon vidékrül. fülöprül meg pocsajbul. én is le vagyok százalékolva. magas vérnyomással. meg vót idegösszeromlásom is. akkor bevittek az idegre. egy hónapig tartottak benn. utána százalékoltak le. a bizoccság. a gyerekejim közül a három kicsi otthonba van, két nagyobb fijú meg a böszörményin a fiatalkorúakéba. megvertek valakit meg elszették a pénzét. most ott vannak bezárva. csütörtökön lehet őket látogatni. néha megyek látogatni viszek nekik amit kérnek. édességet. meg ennivalót. abbul a pénzből amit a lyányok adnak. monták hogy vigyek pálinkát is. egyszer akartam de a bejáratnál elvették a smasszerok. azóta nem próbálkozok. azér én iszok. a bódénál szoktunk venni bort. fehéret édeset. veszünk mellé kisfelest ha tellik meg kenyeret is. körbeadjuk amíg tart. julinak csak keveset adunk. nem bírja. mán egy kicsitül is hót részeg lesz. amúgy meg elég furcsa egy lyány, inkább olyan mint egy csúnya kisfijú, alig van mellye, a haja is rövid, ráadásul feszt inna olyankor sír, meg énekel, ordít meg káromkodik. van hogy mán kora reggel részeg. amíg bírja dülöngél, oszt amikor mán akkor nem lefekszik valahun. ott hagyjuk maj hazatanál. .mink meg megyünk tovább. nézzük a kukákat. meg a lerakott szemétbül kiszedjük ami még jó lehet valamire. vasat, ruhát, néha szőnyeg is van köszte. meg szék. van aki ágyat rak ki. meg mindenféle lomot. ami kell elvesszük.este hazamegyünk a telepre. ott oszt elosszuk amit tanáltunk. meg cserélgetünk. vagy ha olyan elaggyuk a kocsmába. így élünk. hogy meddig nem tudom. amíg az isten engedi.

mátészalka - kocsord-alsó - kocsord - győrtelek - győrtelek-alsó - ökörítófülpös - porcsalma-tyukod - pátyod - csenger. 1908-2010

tudod, hogy soha nem bántottam senkit. hittem, bíztam benned mindig. jó volt hogy velem voltál a legnehezebb időkben is. volt kire támaszkodnom. és most itt hagytál. itt fekszem tehetetlenül és nem tudom miért. mivel bántottalak meg, hogy ezt teszed velem. fekszem mint egy darab fa. nem tudok mozogni, nem bírok állni , ülni, járni. nem tudok olvasni, írni, enni sem. mint egy csecsszopó gyereket úgy etetnek. pelenkát viselek, hisz nem tudok kimenni. nem engedelmeskedik a testem. cserbenhagyott, ahogy te is cserbenhagytál. pedig mindig hűséges voltam hozzád. de elvetted az erőmet és lassan elveszed a szellememet is. idegeneket látok az ágyam mellett. kinn dolgozom a földeken. horgászom. ülök a motoromon. pannónia. megint ágyban vagyok. aztán újra mennem kell. olykor sírok. mit tettem, hogy ezt érdemlem. sötétbe taszítasz, démonokkal viaskodom. ilyenkor kiabálnom kell. fel kellene kelnem hogy legyőzzem őket. erőtlen a testem. nem tudom mi történik velem. és nem tudom miért. a párom ápol, etet, itat, pelenkáz. amikor itt vagyok látom milyen fáradt. beszél hozzám, válaszolnék de már nehezen lelek szóra. ha eszembe jut sem tudok mindig megszólalni. nem forog az agy, nem mozdul a nyelv. nem értik mit mondok. sokszor már nem is próbálkozom. csak fekszem az ágyban és nézek. látom őket és emlékezek. mindenre és mindenkire, ami rég volt, de nem tudom mi volt az ebéd. és egyre gyakrabban jönnek a régiek. elmúlt testvéreim. ismerősök és rokonok. idegenek és munkatársak. akik már nincsennek is. beszélek velük. nem tudom hogy éjjel van vagy nappal. este vagy reggel. ha orvos jön, azt mondják ismerem. meghallgat, beszél hozzám, néha megszúr. eszem ha etetnek, iszom ha itatnak. lenyelem, ha gyógyszereket adnak. néha átültetnek a fotelbe. nem bírom sokáig. sokat alszom. nappal inkább éjszaka kevesebbet. olyankor minden fáj. kiabálni kell. hívni a párom segítsen. mire ideér, már elmennek. ad gyógyszert, vizet. bekeni a lábam, betakar. aztán lefekszik és nekem megint kiabálnom kell mert újra fáj. minden fáj. hogy nem tudom mi történik. még meddig tart. hol és mi lesz a vége. már nem tudom ki voltam nem tudom ki leszek. bár porba sújtasz, még szeretek élni, még küzdök érte. bár a sötétbe küldesz, még hiszek benned. még. de már nem mindig tudom ki vagyok, és hogy ki vagy te, uram.

fekszem. fekszem a sötétben. fekszem a sötétben és várok.fekszem a sötétben, várok és félek. várom a vonatot. a sínen fekve várom a vonatot. várom a vonatot és félek. a sín hideg és kemény. sötét van. messze eljöttem a kanyartól. itt már gyorsan jön. gyorsan jön és hamar ideér. gyorsan vége lesz. remélem. azt akarom hogy gyors legyen és hamar vége legyen. nem akarom hogy fájjon. már nem akarok semmit. csak hogy ne fájjon. már élni sem akarok. azért fekszem itt. régen sokat jártam erre. csak úgy csavarogtam. néztem a síneket. a korhadt talpfákat. egyszer le is feküdtem rá. nyár volt és a sín forró. selymes és fényesre kopott. kéken tükröződött benne az ég. feküdtem csukott szemmel. különös érzés. felkeltem és vártam a vonatot. jött és elment mellettem. dudált. felnéztem a vezetőre. sovány középkorú. néztem a hatalmas kerekeket. borzongtam. most itt vagyok újra. hideg van. a sín most hideg. és fekete. úgy fekszem hogy biztosan vége legyen. a világnak. nekem. neki. mindennek. nem tudom lesz-e utána valami. nem tudom lesz-e utána. kinyitom a szemem. látom az országúton az autók fényeit. becsukom a szemem. már látni sem. sem érezni. sem tudni. szeretni. sírni. nevetni. semmit. csak a vonatot. csak elmenni. félek. hallom a vonat dudál. az átjáró előtt szokott. aztán a megálló. utasok. aztán elindul. és jön felém. talán újra az a férfi vezeti. talán nem. mindegy. még nem tudja. elindul és halad a kanyar felé. utána felgyorsít. mire ideér teljes sebességgel jön. ugye hamar vége lesz. már érzem ahogy remeg a sín. még messze van. még felkelhetnék. nem akarok. nem tudok. csak siessen és legyen vége. már hallom is. mégis kinyitom a szemem. látni akarom ahogy jön. amikor ideér. már látom a fényszórót. messze van. de már gyorsul. egyre gyorsabb. és közeledik. gyorsan. gyorsan. nagyon gyorsan. a fény egyre nagyobb lesz. a sín egyre jobban remeg alattam. már csak pár száz méter. és vége. látom ahogy rohanvást jön felém. már a vezetőfülke fényét is látom. a fényben egy alak. még most sem tudja. még száz méter. ötven. negyven. húsz. rám vetődik a fény. egy pillanatra becsukom a szemem. aztán kinyitom. már csak tíz. minden lelassul. felnézek a vezetőre. egy pillanatig egymás szemébe nézünk. az övében értetlenség, rémület. valamit megránt. talán fékez. én fekszem és várok. ideér. fölém tornyosul. valami fehér izzás robban. aztán....... halálos kimenetelű vasúti közlekedési baleset történt vasárnap délelőtt debrecenben - közölte a hajdú-bihari rendőr-főkapitányság ügyeletese.

az ember túl az ötvenen, azt hinné, hogy túl sok újdonságot tudnak neki mutatni, meg hogy általában inkább akaratlanul, mint akarva volt már része fájdalmakban is félszáz év alatt. nos ha valaki ebbe a tévhitbe ringatná magát, bátran ajánlom neki feküdjön be egy rutin arthroscopiás műtétre, amiből aztán a végére három lesz és egy laza synovectomiában (csak az ortopédiában kevésbé járatosaknak: a térd belhártyájának eltávolítása) csúcsosodik ki. garantáltan felül fogja vizsgálni a fájdalmakról alkotott addigi világképét. nálam mindenesetre átértékelődtek a dolgok. a feleségem szerint alacsony a fájdalomküszöböm. ok. belefér. nem állítom, hogy túlzottan bírom a fájdalmat, elviselem, amit kell, de utálok feleslegesen szenvedni. sőt, nem feleslegesen is. de van, amikor nincs lehetőség kicselezni és olyankor bizony, ha kell szűköl az ember. vagy ordít. nos, mostanában volt lehetőségem, alkalmam rá és ki használtam, ha tetszett, ha nem. többnyire nem . az, hogy a fájdalom néha egészen más jelentést fog kapni és új dimenzióit ismerem meg, nos ez nem igazán szerepelt azon a listán, ami a műtét előtt az agyamban sorjázott, amikor ez az egész elkezdődött. mint ahogy az sem, hogy gyógyítás címén miként lehet fájdalmat okozni, történjen az akár a legjobb szándékkal bár. nem is nyújtom tovább, csak felidéznék pár olyan dolgot, amik okán ez a címszó létrejött – például nem váltott ki felhőtlen örömöt, amikor az ambulancián óriásinak tűnő (nekem általában minden tű óriásinak tűnik, de ez nem csak tűnt, tényleg nagy volt) tűt döftek az egy hete műtött térdembe, hogy a sok csúnyaságot (vért, miegyebet) időnkénti laza mozgatással kiszívják onnan, megelőzendő egy újabb műtétet. (csak történeti hűség kedvéért: nem sikerült). Nem volt egy élményfürdő az sem amikor műtét után a műtőssegéd a hátamat átkarolva és a frissen műtött térd alá nyúlva átrakott az ágyra (garantált az ordítás). a legrosszabb talán azonban az volt, amikor térdemben félkörívben húzódó két darab vákumos szívócsövet kihúzták (sokkoló volt, mert előtte kedélyesen beszélgettünk , oda sem figyeltem és egyszer csak.) félreértés ne essék, nem felrovásról van itt szó, de sajnálatos módon vannak olyan részletei a gyógyításnak, amelyek egyszerűen nem oldhatók meg fájdalom nélkül. befejezésül pedig álljon itt a kezelőorvosom mondata, aki miután elnézést kértem a jajgatásért, imígyen szólott : ordíts csak nyugodtan, ez nekünk is fájna.

soha nem volt gondom az alvással, olyan szinten, hogy ha csak két-három órát aludtam is éjjel, nem okozott gondot a nappali tevékenységemben. nos ennek itt most igazán hasznát vettem, mert ha valaki netán azzal a célzattal feküdne be bármely kórház akármelyik osztályára, hogy jókat horpaszt éjjelente, ki kell hogy ábrándítsam. valahogy nem ilyen célzattal jöttek létre a fenti objektumok, ellenben vázolnám, mik az ottani alvási periódus kerékkötői. például a nap nem reggel hatkor kezdődik, mint normális háztartásokban, hanem négykor. mosdás, vagy mosdatás igény és tehetség szerint, hőmérők hónaljba tétetnek, infúziók beköttetnek, injekciók beadatnak, ágyneműk szükség szerint áthuzatnak, kacsák és hólyagok kiüríttetnek (ismét csak tehetség szerint) . aztán jön a műszak átadás a bágyadt éjszaka átadja magát a friss nappalnak. itt becsúszik némi punnyadásra szánt idő, ám csak annyi hogy a takarítónénik körbeseperjenek és töröljenek bennünket és legyen idő felkészülni a vizitre plusz keddenként nagyvizit, (azaz kvázi rendtétel az ágyon és környékén, mert az összes fehérruhás/köpenyes tetemes hányada végigvonul az összes kórtermen hogy értékéljen, műtétet jóváhagyjon, javasoljon, hazaengedjen etc.) aki azt hinné hogy délelőtt aztán jönnek az önfeledt alvás boldog órái, nagyfokú tévedésben leledzik, ugyanis a kiadós és ízletes reggeli után beindulnak a műtétek, vérnyomások mérése, újabb infúziók, injekciók, új áldozatok beköltözése, a szerencsés kvázi gyógyultak távozása, látogatók áradása, evés , ívás dínom-dánom, azaz mozgásban van továbbra is a gépezet. tart ez egészen estig amikor a megfáradt test végre lenyugodhat, gondolnánk és elnyeri méltó jutalmát az alvást, ahogy az rendelve vagyon. mondjuk a frissen műtöttek örülnek ha valahogy átvészelik az éjszakát és ha tudnak lopni néhány félálomban eltöltött negyedórát, amikor nem fáj minden mozdulat és tompít valamit a fájdalomcsillapításra bevett gyógyszer az már csak bónusz a kötésen. mint mindig itt is vannak kivételt erősítő szabályok, volt oly betegtársam aki a műtét utáni kábaságból alig felocsúdva végig horpasztotta a délutánt is, csak annyi szünetet iktatott közbe, hogy egyen, igyon és félig még zsibbadt lábbal kibotorkáljon a klozettre, majd visszafekvése közben ügyesen kicibálja a térdéből kivezető cső végén liffegő zsákot amiben a távozni szándékozó anyag gyülekezett, gondosan fellocsolva ágya előterét ezáltal a személyzet nem kis örömére. ám ez az intermezzo sem zavarta abban, hogy a szerelék újbóli összerakása után esmeg édesded álomba meneküljön a riasztó valóság elől, ahol mindenféle lyukakat vágnak az emberen hogy azon csöveket dugjanak be és iszonyatos horkolással végigdöngesse az éjszakát duettet zengve a mellette fekvő társunkkal, aki hortyogását némi jajjgatással is cifrázta, ezáltal adva hangot annak, hogy egy frissen beültetett csipőprotézissel sem fenékig tejföl az álom. szóval véreim, aludjatok sokat, nagyon sokat, mielőtt ilyen helyre kerültök, mert hogy itt nem fogtok az biztos. Ja és akkor szegény idős stroke-os asse-tudom-hol-vagyok-és micsinálnak-itt velem p.bácsiről még nem is meséltem. pedig.

altatás - már-már patologikusan irtózom attól hogy tűket szurkáljanak belém, úgyhogy amikor alá kellett írnom a műtéti beleegyezést és beszéltem az altatóorvossal, kértem, hogy ha lehet inkább altatásban és ne a gerincembe szúrva tegyenek magatehetetlenné, amibe ő bele is egyezett. igen ám csak a műtét egy héttel csúszott és mire odakerültem már másik szundinéni volt szolgálatban, - aki a világ legjobb altatóorvosa - a műtét előtt alig pár perccel addig győzködött - vállvetve a műtős nénivel - hogy úgysem látom a tűt, meg hogy nagyon ügyesen tud szúrni és alig fogok érezni valami, hogy beadtam a a derekamat, illetve a gerincemet. és nem bántam meg. illetve de, csak nem a szúrás okán. mert az tényleg nem volt egy nagy trauma. kicsit előredőlni ülve a műtőasztalon karok ölbe, kicsit megroskadni , kis fájdalom lent és pikk-pakk kész, lefekvés és pár perc múlva deréktól lefelé néma csönd és ez tart öt-hat órán át. vagyis akkorra ürül ki teljesen az érzéstelenítő. addig fekszik a delikvens az ágyon és hiába próbálkozik a felső rész az az altáj érzéketlen. a parancs kiadva , csak nincs aki, ami végrehajtsa. (a további fejleményeket lásd a katéter címszónál) előnye még hogy akinek nincs jobb dolga az élő egyenesben követheti a műtétet az operáló orvos szakavatott kommentárjával, rácsodálkozhat milyen is a térde belülről. felettébb érdekes, de semmiképp nem felemelő látvány volt számomra , amint kis véres vagy kevésbé véres cafatkákat kerget valami löttyben egy nem túl bizalomgerjesztő fémeszköz hogy kitakarítsa az oda nem illőket. csak kicsit émelyegtem egyszer amikor igazán belegondoltam, hogy az valóban én vagyok ott annak ellenére hogy nem érzek semmit, de a világ legszuperebb szundi nénije ezen is átsegített, pár kedves szóval. a második műtét szintúgy tűvel lett végrehajtva, ám a harmadiknál sikerült elérnem hogy altassanak (itt ismét csak a katéteres bekezdésre hivatkoznék). betoltak a műtőbe, átmásztam az asztalra, az ujjamra biggyesztették amit oda szoktak, vérnyomásmérő a karomra, az elmaradhatatlan néhány kedves szó az altatósnénitől, meg az asszisztensektől, aztán rám a fekete maszk, sóhajtsak nagyot, gondoljak valami szépre és aztán a következő pillanatban kiabálás. futkosás hangjai: elveszítjük, vége, nem visszajött, megint leállt - azaz egy komplett újraélesztés minden kelléke. homályosan éreztem mintha valamit kihúznának a torkomból, próbáltam kinyitni a szemem de nem ment, eszembe jutottak a gyerekeim, a család, de valahogy nem fájt hogy el kell mennem - aztán valahogy helyreállt minden és arra eszméltem, hogy átraknak a tolókocsira és tolnak. aztán amikor magamhoz tértem valamelyest és rákérdeztem az egészre, kiderült, hogy az egészet csak álmodtam, valószinüleg már az altatás végén. mindenesetre újabb élménnyel gazdagodtam...

2009. augusztusában megoperálták a térdemet. egyszerű rutinműtétnek indult, aztán úgy alakult hogy utána még kétszer kés alá kellett feküdnöm, úgyhogy röpke két hét alatt háromszor vágtak meg, sőt ha hozzáveszem az ambulancián történteket , plusz még az altatásban történő térdbemozgatást akkor ötször avatkoztak belém. csaknem egy hónapig feküdtem ott. az ortopédiai klinikán eltöltött időszak enciklopédikus feldolgozása olvasható alant. címszavakban mintegy. nem minden betű kapott szerepet azonban az eposzban, valószinüleg nem jutott semmi eszembe az adott karakterről, így ne is legyenek keresve. talán majd a pótkötetben. az én fejem sem káptalan.

...és elmene akkor a gyógyító emberhez és mondá neki: nagyon fájdalmas az én lábam és azért jövék el hozzád hogy adj nekem tanácsot. az pedig megvizsgálá az ő lábát és imígyen szóla: bizony mondom néked meg tudom gyógyítani a te betegségedet, ám ahhoz fel kell vágnom a te térdedet, mert ha nem cselekszek eképpen a te lábad rosszabb lészen mint annak előtte. és félelem költöze az ő szívébe e szavaknak hallatán de így felele néki: félelem vagyon az én szívemben , de te vagy a tudós és bizodalmam vagyon tebenned, tégy tehát belátásod szerint. a tudós ember pedig lefekteté vala őt egy ágyra és adá néki oly szereket mitől merüle mélységes álomba. minekutána pedig elaléla a tudós felvágá az ő térdét, hogy gyógyítsa meg ezáltal. az pedig mikor álmából eszméle, látva látja hogy csövek állanak ki az ő térdéből, ami gyolcsokba vala betekerve és mindenféle utálatos dolgok távozának ezeken az ő testéből. három nap múltán kiszedé belőle ezeketés elbocsátá őt házából ezekkel a szavakkal: térj meg most házadba a te házad népéhez, kik ezután ápolni fognak téged és hamarost teljes lészen a te egészséged nemkülönben a te lábad is. és hálálkoda néki és felettébb örvendeze az ő szíve e szavaknak hallatán és megtére az ő házába. számos napokkal később azonban visszatére a gyógyítóhoz és mondá néki, bizony még mindig nem ép az én lábam és még mindig fájdalmas vala. és az újfent megvizsgálá őt és ekképp szóla: a te tested forró vagyon miként sivatagnak homokja, bizony mondom valami fertőzés lakozik tebenned és attól hevült a te tested és ama fertőzés nem engedi gyógyulni a te lábadat, ezért újra meg kell purgálnom a te térdedet, hogy kivessük belőle a nyavalyát. és mondá néki az, legyen meg hát az úrnak akarata és tedd mit tenned kell. és újfent elkábítá őt akkor és kimosá az ő térdéből a csúfságot és a beteg vért és bekötözé és újra csöveket raka a kötés alá annak okáért, hogy a maradék fertőzés is kitakarodjon onnét. ám néhány napok múltán sem múla el róla a kórság és emiatt felettébb szomorúság telepede az ő szívére és kérdé a tudós embert : mondd meg nékem most mi légyen hát az én lábammal. és válaszolá pedig néki az eképpen: fájdalmas az én szívem, ám az égiek azt akarják hogy harmadszorra is felvágjam a te lábadat, hogy elnyerjed a teljes gyógyulást. és nem tiltakoza hanem engedé hogy tegye azt. minekutána az felvágá az ő lábát és kiszedett újabb rútságokat annak lábából, számos öltésekkel összevarrá és megint becsavará lábát gyolcsokba és melléje rendele számos szolgálókat hogy ápolják őt, kik igen szívesek valának hozzá. és felettébb fájdalmas vala az ő lába és adának neki számos gyógyfüveket hogy csillapítaná azt. és eltele számos nap és azt mondá neki a gyógyító, bizony mondom mostmár eleget feküdtél és ideje van annak hogy felkelj és járj újra. és akképp is tett, ám teste megtört, lába erőtlen és gyenge vala és fájdalmas vala neki a járás és volt fogának csikorgatása. és újra tanult járni miként a csecsszopó gyerek tanula. és azt mondá néki a gyógyító ember: én megtettem mit lehetett most már te kezedben vala a te sorsod. térj hát újra meg a te házadba és és ott kenegessed illatos balzsamokkal a te lábadat és bizony fájdalmas leend még számos napokig a te lábad és lassú a te gyógyulásodnak útja, de légy hív és küzdj meg a te fájdalmaiddal, hogy újra járhass. és eképp cselekedett és megtére háza népéhez újfent és letekeré lábárol a gyolcsokat és elszörnyede az ő lábának fertelmes látványától. de kenegeté az ő testét és küzdött az ő fájdalmaival és volt sírás és fogainak csikorgatása, és sok nap és sok éjszaka eltele míg újra járni tudott vala. http://www.flickr.com/photos/szellemkutya/3887059615/

vége van az iskolának. nem szeretek iskolába járni. most voltam elsős. előtte óvodába jártam. az óvodát szerettem. oda ugyanakkora gyerekek jártak, mint én. vagy kisebbek. az iskolában nagyon sokan vagyunk és sok tőlem nagyobb gyerek is van. és csúfolnak. az óvodában is csúfoltak, de őket ismertem. igaz anyukám azt mondja amikor elmondom neki, hogy majd őket is megismerem. de én nem akarok velük megismerkedni, mert másképp csúfolnak, mint az oviban. ott játszottak is velem, de itt csak bántanak. ferinek hívnak, de senki nem hív így csak francinak. apukám nevezett el így. az oviban is mindenki francinak hívott. az iskolában kérte anyukám a tanítónénit, hogy ők is így hívjanak. de sokan nem így szólítanak. hanem franciskának. és ilyenkor gúnyosan nevetnek. nem értem mi bajuk velem. hiszen én nem bántottam őket. egy kicsit ducibb vagyok ugyan, mint a többi gyerek, de van tőlem sokkal kövérebb is, de őt nem merik. azt mondják, hogy a ruhám miatt. ahogy öltözöm. pedig nem is én választom ki a ruháimat, hanem anyukám. és ő felnőtt, a felnőttek pedig jobban tudják, mi kell egy gyereknek. szép tiszta és új ruhákban járok. szeretem a rózsaszín rövidnadrágomat is, mert azt jól fel tudom húzni és nem csúszik le a pocimról. meg a fehéret is, amin nagy fekete pöttyök vannak. akik csúfolnak azt mondják rá, hogy nézzétek franciskán megint tüdőnadrág van. és olyankor megint csúnyán nevetnek. anyukám azt mondja, hogy ne törődjek velük. de nem tudom, azt hogy kell. apukám csak szomorúan néz rám. egyszer hallottam, amikor beszélgettek anyukámmal. apa azt mondta, hogy igazán vehetnél valami normális ruhát a gyerekenek. anyukám meg azt, hogy ő tudja mi kell nekem. később meg sírt és közben valakiről beszélt, egy kislányról ,aki kétévesen halt meg és azt is mondta, hogy minden más lenne ha még élne. apukám meg csendesen azt mondta, hogy nem pótolhatja velem, mert én másik gyerek vagyok és fiú. ezt nem érettem. miért kellene nekem valakit pótolni. aztán már nem beszéltek csak csend volt meg anyukám szipogott egy kicsit. nem szeretem ha sír, olyankor én is sírni akarok. de nem sírtam, hanem elaludtam. egyszer meg amikor amikor a piacon voltunk én vittem anyu tárcáját, és oda akartam adni neki, elejtettem és kinyílt és egy kislány fényképét láttam benne az enyém mellett. anyukám gyorsan felkapta és összecsukta. amikor megkérdeztem, hogy ki az, olyan furcsán viselkedett és aztán már nem beszéltünk róla. nem értem, miért hordja egy idegen gyerek képét magával. az anyukák a saját gyerekeik képét szokták magukkal hordani meg mutogatni egymásnak. rólam az a kép van a tárcájában, amit az oviban csinált rólam egy bácsi. azt a képet én is szeretem. szép rajta a ruhám, fehér ingben vagyok meg fekete mellényben és egy játék telefon a kezemben. amikor még oviba jártam az óvónéni is beszélt anyukámmal a ruhámról, azt sem értettem, hiszen mindig tiszta volt és új. a tornacipőm is szép rózsaszín volt, együtt vettük anyukámmal. nekem ugyan jobban tetszett volna a sötétkék, de anyukám azt mondta, ez szebb. és ő tudja mi a jó nekem. a gyerekek nevettek, amikor látták a lábamon torna előtt, biztosan nekik is tetszett. amikor már megnőttünk meg sokáig jártunk oviba, akkor a többiek elmentek iskolába. én még maradtam egy évet, mert az óvónéni azt mondta anyukáméknak, hogy jót tenne, ha maradnék még egy évet. a fejlődésem miatt. nem értem, miért kell fejlődnöm, hiszen én vagyok a második a tornasorban. anyukámék kicsit szomorúak voltak, amikor elmondták nekem. én is, mert szerettem volna iskolába menni a többiekkel. aztán másik csoportba kerültem, akik közül alig ismertem valakit. de aztán összeismerkedtem velük. az is jobb volt mint az iskolában, mert ott sem bántottak. most sokáig szünet lesz, majd csak ősszel kell újra menni , de én akkor se akarok, mert biztosan újra kezdődik minden. anyukám ugyan azt mondja, hogy akkor már nagyobb leszek és biztosan nem lesz semmi baj. de én nem hiszem. mert a felnőttek is tévednek néha. csak azt nem értem, miért hívnak franciskának.

A csengetésre négy év körüli, nagy szemű, szöszke kislány nyitott ajtót. - Szia, anyukád itthon van? - kérdezte a férfi. -Anyu! Egy bácsi keres! - kiáltott be a házba a gyerek, de már jött is az asszony. - Jó napot! Miben segíthetek? -A hirdetésre jöttem. Aktuális még? - Igen, bár már voltak néhányan ás egyikük azt ígérte hogy visszajön még egyszer megnézni, de azóta sem láttuk. Szóval jöjjön be nyugodtan! Rendezett lakás, néhány festmény, kényelmesnek tűnő bútorok és sok fény a nappaliban, ahol az áru hevert. Mivel a férfinek sietős volt, nem kért a háziasszony által felkínált kávéból. Tüzetesen megvizsgálta, szakértő kezekkel tapogatta végig, megfordította, minden oldalról szemügyre vette. Kereste a foltokat rajta amik akkor jöttek elő ha már régóta tárolták egy állapotban, nem mozgatták, ám nem talált semmi erre utaló jelet, nem volt vele semmi gond, a jelek szerint kitűnő állapotban volt. - Mennyi idős? - kérdezte. - Apám szerint hetven. A férfi nyolcvanra tippelt, így még jobban megtetszett és már nem is akart lemondani róla. -Mennyit kér érte? - A férjem szerint megér nyolcvan-nyolcvanötezret - próbálkozott a nő, kicsit belepirulva az összegbe. A férfi alkudni próbált: - Nézze meg, ilyen ráncos, elhasznált a bőr rajta, a szőre is hullik itt-ott - érvelt, de nem túl vehemensen, mert tudta hogy a nőnek nemhogy igaza van, de ha kicsit rutinosabb akár százat is kérhetett volna érte. Korához képest kitűnő állapotban volt, mindenki örömmel elvitte volna ennyiért, nem is értette hogy hogyan nem kelt még el, de ez legyen mások gondja. Mindenesetre hálát adott a sorsnak, hogy rátalált. Néhány perc után megegyeztek nyolcvanháromban. A nő örült, mert ennyit még a férje biztatása ellenére sem remélt, és azért is mert ebből nyáron az egész család elmehet nyaralni sőt talán még egy új porszívót is vehet belőle. Örült a férfi is, mert tudta hogy ő csinált jobb üzletet. Leszámolta a nő kezébe a pénzt, aztán kiszólt a az utcán a környékbeli lányokat vizslató segédjének. Az betolta a kézikocsit egészen a bejárati ajtóig, aztán bézból sapkáját inkább rutinból, mintsem tiszteletből lekapva köszönt az asszonynak amikor belépett a nappaliba. Ketten felemelték az árut, rátették a kétkerekű kordészerű járműre. Elköszöntek az ajtóban álló asszonytól és a kislánytól, és a segéd a kordé rúdját fogva tolta lefelé a kocsibejárón, ám félszemmel még mindig a lányokon csüngött, nem vette észre a kislány kint felejett kis triciklijét és a kocsi egyik kerekét ráhúzta. Az alkotmány megbillent , majd felborult maga alá temetve terhét. A férfi szitkozódott majd közösen felállították a kordét és visszarakták rá az árut. Anya - kérdezte anyja szoknyájába kapaszkodva a kislány - nem fáj ez a nagyinak? - Nem kicsim, dehogyis. Neki már semmi sem fáj - felelte az anyja és miközben befelé terelgette, arra gondolt hogy ha majd eljön az ideje vajon az apósa mennyit fog érni.

lacika vagyok. ötéves. óvodás vagyok. óvodába járok de sokat hiányzom. beteg vagyok. a bőröm beteg. néha teljesen kirepedezik. meg olyan furcsa száraz. és viszket. nagyon viszket. olyankor be kell kenni. az segít egy kicsit. meg orvoshoz is kell menni. nem szeretek orvoshoz menni. nem szeretem az orvost sem. meg a nénit sem aki egy szobában van vele. olyan furcsa szag van a szobájukban. de anya azt mondja hogy muszáj. az orvos ír kenőcsöt a viszketésre. amikor anya beken akkor jobb mert nem viszketek. amikor viszketek nagyon rossz. mert akkor vakarni kell és attól még jobban viszket. és akkor még jobban vakarom. néha vérezni kezd. olyankor anya mérges lesz és kiabál rám. de tudom hogy szeret és neki is rossz hogy ilyen vagyok. sokszor kell bekenni hogy ne viszkessen. amikor sima lesz a bőröm és nem viszket akkor megyek óvodába. de nem szeretek óvodába menni. pedig anya szép ruhát ad rám. új cipőt meg nadrágot. meg dzsekit is. oldalt van neki zsebe. oda szoktam bedugni a kezem amikor csúnya. hogy ne lássák. aztán már akkor is bedugom ha nem csúnya. megszoktam. az arcomat nem tudom bedugni sehova. csak lehajtom a fejem. zsebre dugott kézzel és lehajtott fejjel nem tudok játszani. a többiek sem játszanak velem. soha nem is játszottak. elhúzódnak tőlem. páran csúfoltak eleinte de a néni rájuk szólt. hogy nem szabad. de a nénik is másképp néznek rám. néha azért megsimogatnak. a hajamat. akkor nem kell a bőrömhöz érni. ha nagyon sírok ölbe vesznek. meg szeretnek is de nem úgy mint a többi gyereket. egyszer hallottam amikor egyik néni a másiknak mondta rám hogy szegény. pedig nem vagyunk szegények. van házunk meg autónk is. szeat. meg szobánk is van a tesómmal. ketten vagyunk tesók. ő is fiú. neki nem olyan a bőre mint az enyém. neki mindig sima. neki miért nem és nekem miért igen. nem értem. nem akarom hogy neki is viszkessen. csak azt hogy nekem se. mióta a néni rászólt a gyerekekre azóta nem csúfolnak. de nem is játszanak velem. nem is szólnak hozzám. én sem hozzájuk. nem foglalkoznak velem ez rosszabb mintha csúfolnának. már én sem akarok velük játszani. csak járkálok zsebre dugott kézzel az új kabátomban. miért vagyok más. vajon mindig ilyen leszek. nem akarok ilyen lenni játszani akarok. meg szaladgálni. homokozni akarok és várat építeni. meg homokot szórni a többi gyerekekre. mint ahogy ők csinálják. meg rosszalkodni hogy rám is veszekedjenek a nénik. nem úgy mint most. ha sorakozunk hátul megyek. legszívesebben a néni mögött mennék. meg mindenki mögött. hogy ne lássanak. de nem engedik. előre küldenek. senki nem akar a párom lenni. én se akarok. ha akarnék egy lányé lennék. a bogié. mert ő szép. és a bőre is szép. de senki nem akarja megfogni a kezem. bogi sem. más vagyok. pedig én is óvodás vagyok. mint ők. gyerek vagyok. mint ők. ötéves vagyok. lacika vagyok.

ülök a vonaton. józsán szálltam fel. jön a kalauz. jegyet veszek. félárú menettértit. ma megyek holnap jövök. féláron csak kétezer száz forint. közalkalmazotti félár. debrecenben átszállok a mátészalkaira. megyek szűk két órát. ismerős százszor látott tájak. sokáig a temető mellett zakatol a vonat. leára gondolok. ki kéne menni virágot vinni szomorkodni kicsit. hajdúsámson kavicsos vasútállomása. nyíradony focipályával meg a fateleppel. nyírbátor fatornyos temploma meg sínautó az állomás előtt. mátészalka. újabb átszállás pár perces várakozással. még negyven kilométer. egy kis piros kocsi megy. alig páran vagyunk rajta. ismerős nincs. a cinevégen a cigánytelep. tarka házak ácsorgó felnőttek gyerekek. van ami soha nem változik. a kraszna. alsószopornál árad. aztán kocsord. az objektum körülötte iszonyatos szemét meg szalacsi szomszéd. a levegőbül nyeri ki a zoxigént. szegény. parlagon hagyott földek váltakoznak sárga repcetáblákkal. fogyatkozó elvadult almáskertek. pátyodon meg sem állunk. már tábla se jelzi a hajdanvolt állomást. csak a három nagy nyárfa maradt. távolban csenger templomtonyai. kiszámolom a reformátustól milyen távolságra van a házunk. az állomástól gyalog hazáig. nézelődök néznek engem is. virágot veszek. holnap anyák napja. begóniát választok a törperózsa fonnyadt. félúton felvesznek az öcsémék együtt futunk be. anyám csókjai meg ölelése. apám a teraszon ül a székben. jobb oldalra dőlve ül. kérdem miért. önkéntelenül mondja. vettem nekik rádiót beállítom. a kossuthra állítsd csak azt hallgatom mondja anyám. jó kis készülék a gombjai körül kék fény világít. mutatja a dátumot hőmérsékletet meg az időt is. ebéd. csak négyen ülünk az asztalnál. apám nem. zavarja bántja hogy etetni kell. nyomasztó így nélküle.mintha nem is lenne. képmutató semmitmondó beszélgetés az öcsémékkel. alig van kapcsolatunk. egy városban élünk és itt találkozunk. anyám örök bánata hogy nem vagyunk igazán testvérek. nincs közös témánk ismerősünk érdeklődési körünk. közhelyeink közösek csak. öcsémék jobbra el mennek vissza debrecenbe. utána beszélgetek apámmal. félig fekszik félig ül az ágyon. megint féloldalasan jobbra dőlve. nézi a tévét és mondja hogy unatkozik. olvasni nem tud nem jók a szemüvegei. nem szemüveg hanem a szürkehályog miatt mondja később anyám. alzheimer parkinson meg szürkehályog. szentségtelen háromság. nem ezt érdemli. ezt senki nem érdemli. ő meg pláne. nem kérdem meg hol van ilyenkor az istene. később kimegyek anyám megeteti. délután kiülünk a cseresznyefa alá. beszélgetünk. nem lesz barack alma sem. a szőlő is sorvad mióta apám nem gondozza. már hat éve. azóta nincs saszla, szőlőskertek királynője. nincs vilmos körte meg klapp kedveltje. az almáskertet is eladták gécben. tavaly venni kellett télire az almát. most meg eső kéne. meg egy kiskutya mert hiányzik matyika. megköszörülöm a fűnyíró kését lejjebb állítom a magasságot. kipróbálom. jobban nyír. este együtt vacsorázunk hárman. feldarabolva a csirkemell apám kissé nehézkesen de egyedül villázza. tv nézés olvasás. és meglátá a szamár az úrnak angyalát nick cavetől. korai lefekvés. sokszor felébredek. reggel együtt eszünk hárman. jó így. apám segítség nélkül lekváros kenyeret majszol. kis öröm. most a keze sem remeg annyira. tejet iszik. szívószállal. semmi nem tökéletes. délelőtt boltba megyek gyümölcslevet nekik magamnak ásványvizet az útra. aztán megnyírom és megborotválom apámat. a braunnal. aztán felovasom neki az újságból a focieredményeket. ikszelt a szpari. lassan eltelik a délelőtt délben indul a vonat. búcsúzás. gyalog az állomásra. az utcákon alig járnak. a virágos előtt autók. anyák napja van. aztán zötyögés szalkáig. porcsalmánál őz menekül a vonatzaj elől. szarkák repdesnek fecskék nyilallanak. jó volt otthon. furcsa. otthonról megyek hazafelé. megint átszállás. a fülkében tinipár terpeszkedik később egymásra dőlve alszanak el. olvasnék de nem megy. zenét hallgatok inkább. zappa és nick cave. evanescence és siddharta. nyíradonyban meccs van. aztán debrecen megint a temető mellett járunk. tizedikén lenne huszonnégy éves. vajon milyen lett volna. nagyállomás. átszállok a józsaira még negyedóra és hazaérek. otthonról.

Este van. Megyek a járdán. Kezemben szatyor. A boltba megyek.Kezemben szatyorral a boltba megyek. Ma este is. A szatyorban üvegek. Boros üvegek. Meg sörös. Két boros és két sörös. Zörögnek a szatyorban. A bolt nincs messze hamar odaérek. Közben latolgatok. Két bort és három sört, vagy két bort két sört vegyek. A bor tovább tart. A sörtől sokat kell pisálnom. De bor után jólesik. Bor után szomjas vagyok. Le kell öblíteni. De egy üveg bor nem elég. Két bor két sör. A boltban két eladónő, két vásárló. Beadom a szatyrot az üvegekkel. Csere lesz mondom. Minden kérdezi. Minden felelem és megyek hátra. A gyümölcslevek hátul vannak. Veszek két liter szőlőlevet. A gyerekeknek. Fedezet. Álca. Mentegetőzés. Magam előtt. Mások előtt. A világ előtt. Hogy én nem csak alkoholt. Én gyerekeimre is gondolok. Utána a sörök. Végignézem a kínálatot. Persze csak az olcsóbbak között. Kétszer kilencvenkilenc. Aztán a borokhoz megyek. Ugyanazt veszem mint tegnap. Meg tegnapelőtt. Meg mindig. Félszárazat. Vöröset. Vagy fehéret. Olcsót ebből is. Kétszáznyolcvankilencbe fáj. Kétszer. Beállok a sorba azóta már jöttek újabbak. Előttem egy szakadt férfi kér két feles vodkát. Egyik zsebbe másik bolt előtt gallér alá. Szánakozok rajta. Alkoholista. Szegény . Nem úgy mint én. Én nem vagyok ilyen. Csak az alkeszek isznak felest a bolt előtt. Én nem. Én otthon. Szalonivó. Közben még a csokikat édességeket vizslatom. Veszek három twinnert. A gyerekeknek azt is. Hogy érezzék. Hogy ma is érezzék. Hogy szeretve vannak. Hogy gondolva van rájuk. Az apjuk szereti őket. Itt a bizonyíték. Két liter szőlőlé meg három csoki. Sorra kerülök. Ennyi kérdezi a nő. Körülnézek mintha valami még kéne. Egy zöld orbitot. Cukormenteset. A fogaim miatt. A maradék miatt. Meg hogy ne érződjön piaszag. Fizetek. Ezerháromszáz körül. Mackózsebből kibányászok kétezret. Visszaad. Elrakom a visszajárót. Berakom a szatyorba az árut. Gondosan. Egyik oldalra a két sört. Másikra a két bort. Középre a szőlőlé. Hogy ne zörögjenek. Csokikat orbitot is beledobom. Kosarat a helyére. Blokkot a szemétbe. Köszönök kimegyek. Megyek a járdán. A kezemet húzza a szatyor. Fáj a könyököm. Átveszem a másikba. Félúton eszembe jut elfelejtettem a kenyeret. Átkozódom. Visszafordulok. Be a boltba. Jópofizás. Kenyérért hátra. Kifizetem hazamegyek. Ma is. Tegnap is. Meg azelőtt. Mindennap. Már nem. Egy csepp sem. Nem kell. Meg vagyok nélküle. Könnyű volt. Jól érzem magam. Nem vagyok büszke rá. Nem érdem. Állapot. Ma nyolcvanhat napja. Már nyolcvanhat. Még csak nyolcvanhat.

Itthon vagyok. Fekszem az ágyon. Lábam kinyújtva.. Térdem felpolcolva. A jobb térdem. Alatta párna. A térdem dagadt. Rajta nylon zacskó. A zacskóban jég. Jegelem a térdem. A dagadt jobb térdem. A térdem dagadt , de nem fáj. Csak kellemetlen. Feszül. Nem tudom teljesen kiegyenesíteni. A térdhajlatomban duzzanat. Nem túl nagy. Két diónyi. Nekem épp elég. Még sok is. Ciszta. Voltam MR-vizsgálaton. Múlt héten. Szombaton este hétkor. Két hónapig kellett rá várni. Este hétkor bedugtak a gépbe. Nem fájt. Inkább fájt volna. Negyedóráig tartott. Mozdulni nem volt szabad. Pár perc után azt hittem nem bírom tovább. Fel akartam ugrani üvölteni szaladni. Mozgatni a lábamat. Mert nem volt szabad. A gép csörgött csattogott. Mint a régi játéktermi gépek. Space invaiders. Próbáltam másra figyelni. Kegyetlen volt. Feküdtem rágóztam kibírtam. Szerdán lett eredmény . Ciszta. Baker-ciszta. Tömlő folyadékkal a térhajlatban. Folyadék a térdben is. Utána orthopeadia. Orvoshoz. Orvos nincs leesett a létráról medencéjét törte gerince is megsérült. Májusban lesz. Akkor helyettes orvos. Kérjek időpontot. A portástól. Két hét múlva menjek vissza akkor kerülök sorra. Sok a beteg. Most itthon vagyok. Fekszem az ágyon. Diklofenákot szedek. Gyulladáscsökkentőt. Meg kenegetem. Pihentetem és jegelem. Teát iszom. Arany szilvavirág teát. Nézem a tévét. Gyűrűk urát. Közben arany szilvavirág teát iszom és édességet majszolok. Meg pirítóst eszek és snickerst. Meg nápolyit. Citromosat és kakaósat. Sokat. Úgy érzem magam mint valami szingli. Édességbe fojtom a tétlenséget. Közben nézem a gyűrűk urát. Aludni nem akarok. Ha most alszom éjszaka nem tudok. Odakinn esik. Legalább eltakarodott a hó. Talán a tél is. A sok hólapátolás tett be a térdemnek. Bal lábas vagyok a jobbra nehezedek. Sok hó volt az idén. Hosszú a járda. Meg széles is. De vége. A télnek. A térdem meg bedagadt. Ezért vagyok itthon.Most a párnán pihen kinyújtva. Bekenve és jég van rajta. Meg ciszta. Baker-ciszta

Apám ül a széken. Nem széken hokedlin. A hokedli négyzetes ülőlapú konyhai bútor. Kettő van belőle. A másik ülőlapja felnyitható. Abban tartjuk a cipőtisztító krémeket, keféket, rongyokat. Apám ül a hokedlin. Én előtte guggolok.Apám néz. Én is nézem. Kezemben borotva. Villanyborotva, vége a konnektorban. Braun márkájú villanyborotva. Mielőtt bedugtam szétszedtem, kitisztítottam. Van hozzá kefe kicsi seprű. Ki is fújtam a piszkot. Összeraktam és most itt van a kezemben. Előtte kipróbáltam, magamat borotváltam vele. Jó borotva, Braun márkájú. Apám ül a hokedlin és néz. Engem néz. Anyám húst süt a gáztűzhelyen. Apám néz én pedig borotválom. Felemelem a fejét hogy jobban lássam. Bőre petyhüdt puha. Puha és borostás. Háromnapos borosta nehezen viszi a Braun. Nem a borotva rossz. A bőr lágy kisiklik a borotva alól. Meg kell feszítenem kicsit hogy le tudjam vágni. Így könnyebb de így is lassan haladok. Apám néz. Engem néz. Azt hiszem. Kicsit arrébb lépek. Még mindig néz. Ugyanoda, ahol az előbb álltam. Nem engem nézett eddig sem. Valahová messze, ahová csak ő lát. Apám beteg. Apám ül a hokedlin. Borotválom tovább. Lassan haladok bal oldalról jobb felé. Az arca fele már sima. Végigsimítom. Találok rajta pár szálat ami kimaradt. Visszatérek levágom. Kérem emelje fel a fejét. Nem megy. Az álla alá nyúlok. Kicsit megemelem a fejét. A borostás puha bőrt széthúzom a nyakán. Levágom ott is az ősz borostát. Elengedem a bőr visszalappan. Apám néz. Még mindig ugyanoda. Apám beteg. Parkinson-kóros. Jobb oldalon vagyok. Keze az ölében. Most nem remeg. Kapott másik gyógyszert. Ez jobb. Valamivel. A Braun egyre nehezebben bírja. Megállok . Kihúzom újra szétszedem. Kiseprem kifújkálom összerakom. Folytatom. Most jobban haladok. Mindjárt kész vagyok. Apám Parkinson-kóros. Apám Alzheimer-kóros. Néz. Kész vagyok. Megint végigsimítom az arcát. Néz. Most engem hitetem el magammal. Szemben állok vele a szemébe nézek. Tényleg mintha engem nézne. Mint a babapopsi mondom. Anyám mosolyog. Apám nem mosolyog. Néz. Szeme nedves. Nem sír. Ilyen a szeme mostanában. Pár éve. Hét éve. Alzheimer-kóros. Parkinson kóros.Néha egészen könnyen feláll. Máskor nem. Pelenkát visel. Éjjel nappal. Végigsimítom az arcát újra. Találok még pár kósza szálat. Levágom. Szeretett horgászni. Már nem szeret. Horgásztunk együtt. Néztem hogy rakja fel a csalit. Apró horogra gilisztát. Már nem tudná felrakni. Néha etetni kell. Remeg a keze. Néha nem. Csak ül a szobában. Vagy fekszik az ágyon. Nézik egymást a tévével. Anyám szól hogy a szemöldökét is. Bozontos. A Braun villanyborotván van szakállnyíró. Kitolom és megnyírom a szemöldökét. Előbb a balt aztán jobbot. Alig marad valami. Kész vagyok mondom. Nem szól semmit. Megkapaszkodik az asztalban és feláll. Feladom rá a kabátját. Meg a sapkáját. A kötött feketét. Kezébe adom a görbebotját. A boton rézpánt. Kimegy a teraszra és leül a karosszékbe. Ül a teraszon. Apám ül a teraszon és néz. Apám ül a széken. Apám.

az ember egyik alapvető tulajdonsága és igénye, hogy bizonyos időközönként valamilyen módon megtisztuljon úgy testileg, mint lelkileg. a lelki csutakolásra most nem vesztegetnék szót, vannak akik sokkal jobban értenek ehhez, inkább a testi feredőzés az, amit górcső alá vennék, annak is egyik speciális ágazatát, a csoportos meritkezést elemezném ki. az ember néha valahogy késztetést érez, hogy csobbanjon egy nagyot, de nem ám hogy az otthoni fürdőkád intim magányában, mert ugye az mindennapos, hogy megszokott környezetben, tusfürdők, illatos szappanok, fürdősók által körülvéve meghitt magányban relaxáljon, hanem. néha azonban előveszi valamilyen megmagyarázhatatlan lényétől teljesen idegen perverzió és arra ragadtatja magát, hogy minden külső erőszak és befolyás nélkül elzarándokoljon oda, ahol sok tucat hozzá hasonló indíttatású, majdnem teljesen meztelen emberrel egy lében ázzon pácolódjon, ott ahol kellő létszám és megfelelő konstelláció esetén bizony a dolgok sajnálatos és nemkívánatos módon összeérhetnek. vannak bizonyára olyanok aki direkt, ezen eléggé el nem ítélhető okok miatt látogatják a nyilvános és közösségi fürdőzés szentélyeit.természetes és alapvető emberi igény, hogy minden egészséges fürdőtársadalom vesse ki magából az ilyen kelevényt taszítsa soraiból, űzessék ki a paradicsomból és szántsák fel a helyét és vessék be sóval. eddig rendben is volna a dolog, ám mi helyzet akkor a ha fürdőbéli népességi ráta olyan magasságokba emelkedik, ami már elkerülhetetlenné teszi a külső hámréteg akaratlan, véletlenszerű és minimális de éppoly taszító találkozását. kis mellékvágányra siklás engedtessék meg a krónikásnak, akinek most eszébe jut egy másik, némileg eltérő ám mégis hasonló lehetőségeket és nem kevésbé vonzó alternatívát kínáló helyszín, nevezetesen a a tüdőszűrés, ahol szintúgy vadidegen emberek azonos nembéli és bár csak félcsupasz tagjait szemlézheti és kerülhet velük nemkívánatosba. kinek azonban a honi egészségügy ezen fellegvárában tett látogatás nem elégítené ki tökéletes mértékben az önkínzásra való hajlamait, annak bátran javasolom a fenti helyzet felturbózott vagy inkább erőteljesebb, egy kvázi magasabb verziószámú változatát, és vele együtt emlékezem tüdőszűrő buszra, mint olyanra. sajnálatos módon ez a jármű tömörítette magában mindazt ami visszataszító lehet a hazai gyógyítóipar szolgáltatásainak mindenképpen sok színű, ám cseppet sem harmonikus palettáján. hajdanán e sorok írójának abban a kétes örömben lehetett része, hogy az évenként esedékes és kötelezően előírt tüdőátvilágítási aktushoz nem volt szükséges feltétlenül beközlekedni a közeli megyeszékhelyre, hanem előzékenyen helyébe hozták a mozgóképernyőszűrő szolgáltatást. az ikarus buszból varázsolt mobil röntgen állomás, az aktuális időpontban beállt a régi közösségi ház udvarára, a roadok összeszerelték a rekvizitumokat, rácsatlakoztak a delejre és indulhatott a varázslat. valamilyen előttem teljesen érthetetlen okból kifolyólag lehetőleg tél közepére invitálták a jó előre kiküldött értesítőkön a népeket, akik aztán kötelességtudóan be is futottak és illedelmes várakozásban törtek ki a busz mellett, ami a hideg és a szél ellen illetlenül kevés védelmet nyújtott. a történelmi hűség és az igazság kedvéért említsük meg, hogy a zimankó ellenére vagy tán épp azért, nem csekély közösségformáló erőt is képviselt a szolgáltatás és ezáltal a légzőszervi panaszok prevenciója mellett akarva-akaratlan a mentálhigiénés kihívásokkal küszködőknek is enyhet nyújtott amíg az ionizáló sugárzás áldásaira várakoztak. természetesen a folklór elvárásainak megfelelve külön csoportosultak a nő és külön a hímnemű egyedek, s amíg várakoztak eleget tettek a szájhagyomány interperszonális kapcsolatok útján való terjesztésének. a célobjektumba felváltva lettek invitálva a férfi és női csoport tagjai, limitálás nem lévén egyszerre tódult be az adott nem minden jelenlevő képviselője, ami néha egészségesnek még jóindulattal sem nevezhető létszámtúltengésben nyilvánult meg, máskor viszont akár kisebb táncos mulatságot is szervezhettek volna az egyébként nem kis méretű belső vetkőzőben. a krónikás, lévén az xy kromoszómapár képviselője természetesen csak a férfiúi társaságban szerzett tapasztalatairól tud beszámolni, és ha bárki bármikor megkérdezné tőle, ugyan miféle emlékek kérezkednek elő az átvilágításra emlékezve, bizonyosan és minden kétséget kizárva a szagemlékek választ kapná. fent nevezett, naiv ember volt világéletében. naiv de nem feledékeny és mindenképpen a társas kapcsolatok kedvelője, ám soha nem hitte azt, hogy a barátkozás kezdetét az jelentené, ha egy adott zárt térben egy hozzá hasonlóan derékig lecsupaszított férfitárssal megosztja hónaljának és egyéb a vetkőzés által előtűnő testrészének masszívan penetráns szagát. az etológiából tudjuk hogy jószerivel minden állatfaj hímjei megjelölik territóriumuk határát, vizelettel, bűzmirigyekből odakent szagmintával, széklettel. az adott mobil objektumon belül azonban ugye ez az eshetőség nem állt fenn, lévén a busz a helyi egészségügyi szekció tulajdona, amit hiába jelölt volna meg bárki is, maximum szimbolikus jelentősége lehetett volna, és alighanem magára vonta volna a többi, a territoriális igényekre kevésbé fogékony egyed haragját. hogy miért nem volt feledékeny hősünk? egyrészt kora okán valamint azért, mert nem mulasztotta el az akció előtt otthoni tisztálkodását elvégezni. nem úgy mint a társaság többi néhány egyede, kik olyan mélyreható szaganyagot bocsátottak ki, hogy ehhez képest egy gyomorra mért karakteres köríves rúgás kvázi felüdülésnek hatott volna. a sors és az asszisztencia szeszélyének folytán valahogy mindig úgy alakult, hogy emberünket - aki a busz közepén tömörülő sorstársainak epicentrumától lehetőleg kissé távolabb, a szagoktól viszonylag védettebb helyre küzdötte magát - mindig az elsők között szólították, ugyan jönne már röntgengéphez és az áll felemel, kezek oldalra, lélegzet visszatart, végeztünk utasítássorozat végrehajtására késztetnék. a dolgok várhatóan gyors lefolyása felett érezett örömét, több mint annullálta az a tény, hogy ezen eseménysor elvégzéséhez át kellet küzdeni a magát a jelenésre váró embertömegen. nem azzal volt a baj, hogy erőtlen satnya teste nem bírta volna a fizikai megpróbáltatásokat. a dolog rákfenéje az volt, hogy az áttöréshez a helyszűke miatt minimális, ám mindenképpen visszataszító testi kontaktus is társult. akik a társadalom elidegenedéséről és egymással mit sem törődő emberiségről pofáznak, akik hiányolják a közvetlenséget, a rohanó stresszes életmódról, ember embertől való eltávolodásáról zsolozsmáznak, javasolnám, hogy töltsenek egy laza félórát ebben a miliőben, garantálom, hogy a buszból kitámolyogva, alapjaiban megrendült szaglóhámja valamint az illatminta vételezés okán a reggeli szalonnás rántottát mindenáron újra napvilágra küldeni szándékozó nem kevésbé megrongálódott gyomorszája fölött érzett aggodalmában első dolga lesz hogy, hogy revízionálja addigi elméletét miszerint nincs szebb egy emberi érintésnél, mivel a két uszkve több, kilencven-száz kilós, izzadó és ennek folyományaként önnön illóanyagát környezetével önzetlenül megosztó szőrös emberi mellkas és has között áttuszkolódni, minden csak nem a lámpaoltás után a kispárnába elsuttogott vágyálom. az pedig hogy ami tudást eddig felhalmozott az ember által kibocsájtható szagokról alapos és mindenre kiterjedő revízióra szorul. na és akkor itt máris visszacsatlakozhatunk rég elhagyott fő témánk vezérfonalához.azaz a nagykorú közönség által igénybe vehető fürdőintézmények szolgáltatásainak mellékzöngéjéhez. a mellékzönge annak apropóján keletkezett, hogy emberünk, minap két-három alkalommal tiszteletét tette a helyi gyógyfürdészeti létesítményében.a harmadik alkalom során december utolsó harmada lévén, amikor a szeretetünnep a sarkunkra hág meg ilyesmi, naiv módon úgy gondolta,hogy az emberiség tetemes hányada éppen szeretteivel várja a kisded eljöttét és ennek okán tán nem lesz kitéve túlnépesedési problémának a medencék tájéka. sajnos keservesen csalódnia kellett, mert bizony épp túlcsordulni látszott az emberállomány az műintézmény falain. magyarul egymásba értek az emberek, gigászi üstnek tűntek a medencék és ezt a látványt csak erősíteni látszott a masszírozó vízsugarak által keltett bugyogás, ami azt a szabad asszociációt keltette, hogy a pokol menzáján már készül a kárhozottakból az aznapi gulyás csak fűszerezés van már hátra. így aztán kapta magát és kimenekült a kinti nyitott medencébe ahol már jóval kisebb volt a népességaránya, mint a zárt területen, ám ennek is ára volt, hiszen itt a víz is hamarabb hűlt és hiába esett jól a dögönyözés meg az ázódás kisvártatva már ment is be a biztonságos langymeleg klímába. mivel nem nagyon akaródzott társ-levesbetétként funkcionálnia, így betársult a centrumban levő gőzkabinba látogatók nem is olyan kicsiny, ám annál lelkesebb társaságába, hogy amennyiben egyáltalán lehetséges, a gőz oltalmazó menedékében pihenje ki a kinti megrázkódtatásokat, közte azt az éltes és felettébb túlsúlyosnak tűnő matrónát, aki minden szemérem de feltehetően nem minden hátsó szándék nélkül rebegtette felé hervadt mosolyát, ám ezzel csak a menekülés gyorsaságát sikerült növelnie, aminek végállomásán a jótékony ködfelhő takarta el az ártó szemmel verés és ki tudja még milyen borzalmak elől. ha valaki azt hiszi, hogy itt aztán véget értek megpróbáltatások az jókorát téved, mert benti helyzet sem volt jobb, ugyanis ott is olyan tömeg zsúfolódott össze hogy a dolgok összeérésének minden feltétele adott volt, súlyosbítva a sűrűn gomolygó párával lett légyen az akár borsmentával illatosított. ám mivel a menekülési útvonalat és annak végcélját önként választotta tűrte amíg tűrhette. a tűrés határon akkor lett átbillenve, amikor pár figyelmesebb páctárs kellőképpen illedelmesen ám azzal együtt határozottan felszólította a csempézett ülőkén kucorgó önmagán spontán bőrgyógyászati ambuláns kezelést végrehajtó egyént, ugyan fejezné már be a lábszáráról leszedegetett hámsejteknek a közös izzasztó helyiség padlóján való egyenletes leteregetésének felettébb nagy koncentrációt igénylő, ám annál gusztustalanabb műveletét, amihez igénybe vették a helyiség felügyeletét ellátó és annak tisztaságáért felelős, következésképpen a házirendnek bőrátültetés által történő megszegésére felettébb háklis ügyeletesét. na ez volt az pont amikor emberünk azt mondta a jóból kevés is elég és a magát élénken előtérbe toló hányingerét sikeresen leküzdve ki lépett a túlzsúfolt kamrából majd egy kiadós forróvizes csutakolás után a fürdési kellékeket rejtő nyújorkeres szatyrával együtt elhagyta a hévíz eme áldott forrását rejtő épületet. majd még jövök. minden jog fenntartva, beleértve a megfilmesítés jogát is ©. fehértoll ev. ©