fehértoll blogja

az ember túl az ötvenen, azt hinné, hogy túl sok újdonságot tudnak neki mutatni, meg hogy általában inkább akaratlanul, mint akarva volt már része fájdalmakban is félszáz év alatt. nos ha valaki ebbe a tévhitbe ringatná magát, bátran ajánlom neki feküdjön be egy rutin arthroscopiás műtétre, amiből aztán a végére három lesz és egy laza synovectomiában (csak az ortopédiában kevésbé járatosaknak: a térd belhártyájának eltávolítása) csúcsosodik ki. garantáltan felül fogja vizsgálni a fájdalmakról alkotott addigi világképét. nálam mindenesetre átértékelődtek a dolgok. a feleségem szerint alacsony a fájdalomküszöböm. ok. belefér. nem állítom, hogy túlzottan bírom a fájdalmat, elviselem, amit kell, de utálok feleslegesen szenvedni. sőt, nem feleslegesen is. de van, amikor nincs lehetőség kicselezni és olyankor bizony, ha kell szűköl az ember. vagy ordít. nos, mostanában volt lehetőségem, alkalmam rá és ki használtam, ha tetszett, ha nem. többnyire nem . az, hogy a fájdalom néha egészen más jelentést fog kapni és új dimenzióit ismerem meg, nos ez nem igazán szerepelt azon a listán, ami a műtét előtt az agyamban sorjázott, amikor ez az egész elkezdődött. mint ahogy az sem, hogy gyógyítás címén miként lehet fájdalmat okozni, történjen az akár a legjobb szándékkal bár. nem is nyújtom tovább, csak felidéznék pár olyan dolgot, amik okán ez a címszó létrejött – például nem váltott ki felhőtlen örömöt, amikor az ambulancián óriásinak tűnő (nekem általában minden tű óriásinak tűnik, de ez nem csak tűnt, tényleg nagy volt) tűt döftek az egy hete műtött térdembe, hogy a sok csúnyaságot (vért, miegyebet) időnkénti laza mozgatással kiszívják onnan, megelőzendő egy újabb műtétet. (csak történeti hűség kedvéért: nem sikerült). Nem volt egy élményfürdő az sem amikor műtét után a műtőssegéd a hátamat átkarolva és a frissen műtött térd alá nyúlva átrakott az ágyra (garantált az ordítás). a legrosszabb talán azonban az volt, amikor térdemben félkörívben húzódó két darab vákumos szívócsövet kihúzták (sokkoló volt, mert előtte kedélyesen beszélgettünk , oda sem figyeltem és egyszer csak.) félreértés ne essék, nem felrovásról van itt szó, de sajnálatos módon vannak olyan részletei a gyógyításnak, amelyek egyszerűen nem oldhatók meg fájdalom nélkül. befejezésül pedig álljon itt a kezelőorvosom mondata, aki miután elnézést kértem a jajgatásért, imígyen szólott : ordíts csak nyugodtan, ez nekünk is fájna.